Шарль Леконт де Лиль (Charles Leconte de Lisle) (1818-1894)
французский поэт, глава Парнасской школы

• Список стихотворений поэта

Перевод стихотворения La Panthère noire на венгерский язык.

A fekete párduc

A fellegek fodra keletre csupa láng,
Vakító sugarak csipkézik az eget;
Az éj csillagai, széthullt gyöngysor gyanánt,
Az óceánba pergenek.

Az ég egyik fele ölt könnyü láng-mezet,
Melyet kék ormáról redőkben ont alá.
Lenn a smaragd vizen vörös háló rezeg,
Mintha tűzeső hullna rá.

A fürtös letcsiszek, a karcsu bambuszok,
S a cukornád között, amerre bolyg a szél,
A harmat millió szikrája ég, ragyog,
S ezernyi hang moraja kél.

Erdők s hegyek közül, virágból és mohból
Erős, édes illat árad mindenfele,
S a langy, finom légben gyorsan terjedve foly,
Gyönyörrel és lázzal tele.

A szűz erdő mélyén, magános ösvenyen,
A reggeli naptól párolgó fűvön át,
Amerre partja közt sebes patak megyen,
S zöld ívet sző a pálma-nád:

Jáva királynője, a fekete vadász,
Hajnal hasadtakor hazafelé halad,
Hol rívó kölykei fehér csontok között
Egymás hátán gomolyganak.

Nyugtalanul, szúró szemekkel, mint a nyíl,
S hajló karcsú testtel vigyázva sompolyog,
Hol sűrü ágbogak sötét barlangja nyíl,
Bársony mezén friss vérnyomok.

Maga után szarvast széjjel tagolva von,
Elkölté már felét az éji lakomán.
S mögötte véresen s melegen szörnyü nyom
Húzódik a nyíló mohán.

Körötte lepkeraj s vadméh-sereg csapong,
Szép hajlékony hátát érintve könnyeden,
Ezer kosárkaként illatot szór a lomb
Lába elé a zöld gyepen.

Kiváncsin egy kigyó kibontja gyűrüjét
A nagy skárlátpiros kaktusz-virág alatt,
S fel a bokor fölé nyujtja lapos fejét
S nézi amint tovább halad.

A párduc ott kuszik a páfrány sűrüjén,
S egyszerre eltünik mohos fatörzs megett,
Csönd lesz, a lég lángol, s a nagy, a szörnyü fény
Elszenderít erdőt, eget. 

La Panthère noire

Une rose lueur s’épand par les nuées ;
L’horizon se dentelle, à l’Est, d’un vif éclair ;
Et le collier nocturne, en perles dénouées,
          S’égrène et tombe dans la mer.

Toute une part du ciel se vêt de molles flammes
Qu’il agrafe à son faîte étincelant et bleu.
Un pan traîne et rougit l’émeraude des lames
          D’une pluie aux gouttes de feu.

Des bambous éveillés où le vent bat des ailes,
Des letchis au fruit pourpre et des cannelliers
Pétille la rosée en gerbes d’étincelles,
          Montent des bruits frais, par milliers.

Et des monts et des bois, des fleurs, des hautes mousses,
Dans l’air tiède et subtil, brusquement dilaté,
S’épanouit un flot d’odeurs fortes et douces,
          Plein de fièvre et de volupté.

Par les sentiers perdus au creux des forêts vierges
Où l’herbe épaisse fume au soleil du matin ;
Le long des cours d’eau vive encaissés dans leurs berges,
          Sous de verts arceaux de rotin ;

La reine de Java, la noire chasseresse,
Avec l’aube, revient au gîte où ses petits
Parmi les os luisants miaulent de détresse,
          Les uns sous les autres blottis.

Inquiète, les yeux aigus comme des flèches,
Elle ondule, épiant l’ombre des rameaux lourds.
Quelques taches de sang, éparses, toutes fraîches,
          Mouillent sa robe de velours.

Elle traîne après elle un reste de sa chasse,
Un quartier du beau cerf qu’elle a mangé la nuit ;
Et sur la mousse en fleur une effroyable trace
          Rouge, et chaude encore, la suit.

Autour, les papillons et les fauves abeilles
Effleurent à l’envi son dos souple du vol ;
Les feuillages joyeux, de leurs mille corbeilles ;
          Sur ses pas parfument le sol.

Le python, du milieu d’un cactus écarlate,
Déroule son écaille, et, curieux témoin,
Par-dessus les buissons dressant sa tête plate,
          La regarde passer de loin.

Sous la haute fougère elle glisse en silence,
Parmi les troncs moussus s’enfonce et disparaît.
Les bruits cessent, l’air brûle, et la lumière immense
          Endort le ciel et la forêt.

Последние стихотворения