Шарль Бодлер (Charles Baudelaire) (1821-1867)
французский поэт, критик, эссеист и переводчик

• Список стихотворений поэта

Перевод стихотворения Au lecteur на венгерский язык.

A fleurs du mal előhangja

Ostobaság, fukarság, tévelygés ősi vétke
Lelkünk s testünk megűli és rontó művük oly dús!
S mint férgeit táplálja önnön húsán a koldús,
Sok drágalátos búnknak épp úgy vagyunk mi étke.

A bűn makacs s magunkba szállásunk gyáva s csacska,
Egy kis bűnbánatért kövér jutalmat várunk,
Aztán megint vígan nyakig a sárba járunk,
Hivén, hogy ronda könnytől letisztúl majd a mocska.

Minket gonosz párnáján nagy Úr-Sátán emel,
Ringat hosszan s az álom oly kába és lidérces;
S kevély akaratunk, a dús kincsekkel érces,
Boszorkányos konyháján rút füstté lobban el.

Bábjátékunk fonálját csak ő rándítja egyre;
Édes megenyhülésért a rondaságba vájunk,
Minden nap arra jó, hogy csak mélyebbre szálljunk,
Bűzhödt árnyú Pokolba s mindőnk egykedvűn megy le.

Akár az árva züllött, aki avítt és roncsolt
Keblét némely lotyónak csókolja s belemar,
Egy-egy rejtett gyönyörre mi úgy vetjük hamar
Magunk s facsarjuk bőszen, mint egy vánnyadt narancsot.

Mint nyűvek milliója, mely szörcsög és bozsog
Agyunkon démonok csoportos népe faldos,
S mikor lélegzünk egyet, a Halál vize nyaldos
S vakon tüdőnkbe árad és siketen zokog.

Gyujtogatás, rabolt kéj, tőr s méregkeverés
Ha tréfás hímzésükkel eddig még nem cifrázták
Szánalmas életünk fakó köznapi vásznát,
Azért van, mert lelkünkben, hajh! nincs elég merés!

De párducok, sakálok, keselyűk, éh ebek,
Majmok meg skorpiók s kígyók és mind a szörnyek
Népénél, mely mind itt bőg, csahol, röfög és görnyed
Átkos állatkertjében szivünknek, - éhesebb

Egy rémalak! - ily rútat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez nem sokat mozog, ordítással se öl meg,
De sunyiörömest rommá rágná a földet
S egyetlen ásítással benyelné a világot:

Mert ő - az Únalom! vizes szemén kövéren
Céltalan könny s pipát szí s bitók felé mered:
E finom szörnyet úgy-e - olvasóm - ismered?
Olvasóm! - árva másom! - képmutató fivérem! 

Au lecteur

La sottise, l’erreur, le péché, la lésine,
Occupent nos esprits et travaillent nos corps,
Et nous alimentons nos aimables remords,
Comme les mendiants nourrissent leur vermine.

Nos péchés sont têtus, nos repentirs sont lâches ;
Nous nous faisons payer grassement nos aveux,
Et nous rentrons gaiement dans le chemin bourbeux,
Croyant par de vils pleurs laver toutes nos taches.

Sur l’oreiller du mal c’est Satan Trismégiste
Qui berce longuement notre esprit enchanté,
Et le riche métal de notre volonté
Est tout vaporisé par ce savant chimiste.

C’est le Diable qui tient les fils qui nous remuent !
Aux objets répugnants nous trouvons des appas ;
Chaque jour vers l’Enfer nous descendons d’un pas,
Sans horreur, à travers des ténèbres qui puent.

Ainsi qu’un débauché pauvre qui baise et mange
Le sein martyrisé d’une antique catin,
Nous volons au passage un plaisir clandestin
Que nous pressons bien fort comme une vieille orange.

Serré, fourmillant, comme un million d’helminthes,
Dans nos cerveaux ribote un peuple de Démons,
Et, quand nous respirons, la Mort dans nos poumons
Descend, fleuve invisible, avec de sourdes plaintes.

Si le viol, le poison, le poignard, l’incendie,
N’ont pas encor brodé de leurs plaisants dessins
Le canevas banal de nos piteux destins,
C’est que notre âme, hélas ! n’est pas assez hardie.

Mais parmi les chacals, les panthères, les lices,
Les singes, les scorpions, les vautours, les serpents,
Les monstres glapissants, hurlants, grognants, rampants,
Dans la ménagerie infâme de nos vices,

Il en est un plus laid, plus méchant, plus immonde !
Quoiqu’il ne pousse ni grands gestes ni grands cris,
Il ferait volontiers de la terre un débris
Et dans un bâillement avalerait le monde ;

C’est l’Ennui ! — l’œil chargé d’un pleur involontaire,
Il rêve d’échafauds en fumant son houka.
Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,
— Hypocrite lecteur, — mon semblable, — mon frère !

Последние стихотворения