Шарль Бодлер (Charles Baudelaire) (1821-1867)
французский поэт, критик, эссеист и переводчик

• Список стихотворений поэта

Перевод стихотворения Le Masque на венгерский язык.

Az álarcos

  Allegórikus szobor, a reneszánsz
  Ízlésében, Ernest Christophe-nak,
  a szobrásznak

Álljunk meg itt e dús, flórenci bájú kőnél;
az izmos testen át hullámos vonalat
erő bont s Úri Kecs, két egyként égi nővér.
Ez a nő igazán csodás egy műdarab,
istenin telt tagú, csábítón karcsú termet:
várhatná, trón gyanánt, pompás főúri ágy,
s pápák és hercegek gondját űző szerelmek.

- És nézd, a mosolya mily fínom s buja-lágy,
átrezgi a kacér önhittség kósza kéje;
gúnyos, sovár szeme sunyin les, mélyre ás;
kényes arcán keret a lágy fátyol szegélye
s büszkén kiált felénk róla minden vonás:
"Enyém a Kéj szava és Ámor koronája!"
E lényen, mely olyan dús fönségnek örűl,
nézd, milyen izgató a kecs finomka bája!
Gyerünk, s szépségeit sétáljuk most körül.
Óh, végzetes csoda! óh, káromló müvészet!
Im, a mennyei test, mely üdvöket igér,
felül kettős fejű, mint holmi szörny-igézet!

De nem! Az egyik arc csupán finom s ledér
álarc, csalóka dísz, s bármily kacérul intett,
óh, nézd, mögötte mily görcsösen fordul el
a bús, valódi fej, az őszinte tekintet,
amelyen az a maszk csupán hazug lepel.
- Te nagy szépség, szegény! Könnyeid roppant árja
gondokkal vert szivem mélységébe szakad;
csalásod részegít, és lelkem szomja várja
szemed vizét, mely a Vad Kín nyomán fakad!

- De miért is sír e nő? e tökéletes szépség,
holott eléborul, ha int, a földi térd?
Mily titkos bú fogán fogy az atléta-épség?
Azért sír esztelen, mivelhogy élt! s azért,
mert most is él! De a legjobban az rikatja,
s térdében remegés e gondolatra kél,
hogy, jaj, holnap se más létének bús robotja,
holnap, holnapután s örökre! - mint mi - él!

Le Masque

STATUE ALLÉGORIQUE DANS LE GOÛT DE LA RENAISSANCE

                À ERNEST CHRISTOPHE
                    STATUAIRE

Contemplons ce trésor de grâces florentines ;
Dans l’ondulation de ce corps musculeux
L’Élégance et la Force abondent, sœurs divines.
Cette femme, morceau vraiment miraculeux,
Divinement robuste, adorablement mince,
Est faite pour trôner sur des lits somptueux,
Et charmer les loisirs d’un pontife ou d’un prince.

— Aussi, vois ce souris fin et voluptueux
Où la Fatuité promène son extase ;
Ce long regard sournois, langoureux et moqueur ;
Ce visage mignard, tout encadré de gaze,
Dont chaque trait nous dit avec un air vainqueur :
« La Volupté m’appelle et l’amour me couronne ! »
À cet être doué de tant de majesté
Vois quel charme excitant la gentillesse donne !
Approchons, et tournons autour de sa beauté.

Ô blasphème de l’art ! ô surprise fatale !
La femme au corps divin, promettant le bonheur,
Par le haut se termine en monstre bicéphale !

— Mais non ! ce n’est qu’un masque, un décor suborneur,
Ce visage éclairé d’une exquise grimace,
Et, regarde, voici, crispée atrocement,
La véritable tête, et la sincère face
Renversée à l’abri de la face qui ment.
Pauvre grande beauté ! le magnifique fleuve
De tes pleurs aboutit dans mon cœur soucieux ;
Ton mensonge m’enivre, et mon âme s’abreuve
Aux flots que la Douleur fait jaillir de tes yeux !

— Mais pourquoi pleure-t-elle ? Elle, beauté parfaite
Qui mettrait à ses pieds le genre humain vaincu,
Quel mal mystérieux ronge son flanc d’athlète ?

— Elle pleure, insensé, parce qu’elle a vécu !
Et parce qu’elle vit ! Mais ce qu’elle déplore
Surtout, ce qui la fait frémir jusqu’aux genoux,
C’est que demain, hélas ! il faudra vivre encore !
Demain, après-demain et toujours ! — comme nous !

Последние стихотворения