Сюлли-Прюдом (Sully Prudhomme) (1839-1907)
французский поэт и эссеист

• Список стихотворений поэта

Перевод стихотворения Ma Fiancée на венгерский язык.

Jegyesem

A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,
Betöltni ifjú vágyamat,
Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :
Hogy élnie kell itt alant.

Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,
Tanyája üde kis szoba:
Szép engedelmesen naponta ott vesz órát
S az anyja nincs távol soha.

Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről
S a szentekről unatlanul,
Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől,
Midőn az ég haragra gyúl.

Milyennek kívánom? Legyen komoly, de gyöngéd.
Szeressen s féljen: így neveld!
Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét
S dédelgetőül szívemet !

Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.
Régóta élsz együtt velem,
Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,
De szólítgatlak szűntelen.

Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,
Gondozlak s óhajod lesem:
„Mi kívánsz?─ Ime vedd! ─ Vigyázz, az esti szélben
Meghűlsz, ne menj ki édesem!"

Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam,
Szeliden feddlek olykoron,
De letörlöm könnyed a másik pillanatban
S bocsánatért rimánkodom.

Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,
A partra ülsz, ha jő a nyár.
Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen,
Ha új vidék bűbája vár.

S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet,
Pedig boldogságom, lehet,
Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,
Hol rá többé sosem lelek.

Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta
Imádott eszményképemül,
Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.
De ő mögöttem, én elül.

S hahogy találkoznánk bármely pontján a térnek,
Mosolyganom se vón' szabad;
Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:
„Te vagy, kit rég várok, magad.”

Egy nap, ─ csak én tudom, mit szenvedek azóta
Gondoltam: Ő közelg feléd!
S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam, visszavonta,
Midőn kezem nyujtám, kezét.

Azóta hallgatok, azóta árva lelkem
Frigyünk távol bilincseit
Istenre bízza, ki az átfutó szelekben
Növényt nővénynyel egyesít;

Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,
El nem ragadta a halál, ─
Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,
Ki hitvesem sosem valál. 

Ma Fiancée

L’épouse, la compagne à mon cœur destinée,
           Promise à mon jeune tourment,
Je ne la connais pas, mais je sais qu’elle est née ;
           Elle respire en ce moment.

Son âge et ses devoirs lui font la vie étroite ;
           Sa chambre est un frais petit coin ;
Elle y prend sa leçon, bien soumise et bien droite,
           Et sa mère n’est jamais loin.

Ma mère, parlez-lui du bon Dieu, de la Vierge
           Et des saints tant qu’il lui plaira ;
Oui, rendez-la timide et qu’elle brûle un cierge
           Quand le tonnerre grondera.

Je veux, entendez-vous, qu’elle soit grave et tendre,
           Qu’elle chérisse et qu’elle ait peur ;
Je veux que tout mon sang me serve à la défendre,
           À la caresser tout mon cœur.

Déjà dans l’inconnu je t’épouse et je t’aime,
           Tu m’appartiens dès le passe,
Fiancée invisible et dont j’ignore même
           Le nom sans cesse prononcé.

A défaut de mes yeux, mon rêve te regarde,
           Je te soigne et te sers tout bas :
« Que veux-tu ? Le voici. Couvre-toi bien, prends garde
           Au vent du soir, et ne sors pas. »

Pour te sentir à moi je fais un peu le maître,
           Et je te gronde avec amour ;
Mais j’essuie aussitôt les pleurs que j’ai fait naître,
           Implorant ma grâce à mon tour.

Tu t’assiéras, l’été, bien loin, dans la campagne,
           En robe claire, au bord de l’eau.
Qu’il est bon d’emporter sa nouvelle compagne
           Tout seul dans un pays nouveau !

Et dire que ma vie est cependant déserte,
           Que mon bonheur peut aujourd’hui
Passer tout près de moi dans la foule entr’ouverte
           Qui se refermera sur lui,

Et que déjà peut-être elle m’est apparue,
           Et j’ai dit : « La jolie enfant ! »
Peut-être suivons-nous toujours la même rue,
           Elle derrière et moi devant.

Nous pourrons nous croiser en un point de l’espace,
           Sans nous sourire, bien longtemps,
Puisqu’on n’oserait dire à la vierge qui passe :
           « Vous êtes celle que j’attends. »

Un jour, mais je sais trop ce que l’épreuve en coûte,
           J’ai cru la voir sur mon chemin,
Et j’ai dit : « C’est bien vous. » Je me trompais sans doute,
           Car elle a retiré sa main.

Depuis lors, je me tais ; mon âme solitaire
           Confie au Dieu qui sait unir
Par les souffles du ciel les plantes sur la terre
           Notre union dans l’avenir,

À moins que, me privant de la jamais connaître,
           La mort déjà n’ait emporté
Ma femme encore enfant, toi qui naissais pour l’être
           Et ne l’auras jamais été.

Последние стихотворения